Úton Izrael felé, a zsidók sorra nyertek minden fegyveres összeütközést, ezért Moáb királya úgy döntött, inkább egy kis fekete mágiával próbálkozik. Fel is kereste a kor legjobb mágusát, és megkérte, hogy átkozza meg a zsidó népet. Némi huza-vona után Bilám (magyar hangja Bálám) elindult, hogy megátkozza a zsidókat. (A szamara okosabb volt, ő nem akart menni, ő csak állt, mint Bálám szamara.)
Amikor sor került rá, hogy elmondja a maga kis átkait, a dolog nem jött össze, és helyette háromszor is megáldotta a zsidókat (mármint Bilám, nem a szamár). Az utolsó áldás annyira jól sikerült, hogy még az imakönyvbe is bekerült (ez a lájkolás és megosztás korabeli megfelelője). Amikor reggel belépünk a zsinagógába, Bilám szavait idézzük: milyen jók a sátraid Jákob, hajlékaid Izrael!
Mivel a zsidók mindig is értelmiségiek voltak, kizárt dolog, hogy az építkezés terén elért eredményeik hatották volna meg Bilámot. Mi tetszett neki a zsidók sátraiban?
A Talmud bölcsei szerint a zsidók úgy állították fel sátraikat, hogy egyik sátor bejárata se nézzen szembe egy másik sátor bejáratával. Az ember életében sok olyan dolog történik, amit jó megosztani másokkal, de ugyanakkor sok olyan dolog van, ami magánügy. Mindenkinek joga és kötelessége, hogy a két terület között meghúzza a választóvonalat.
Azzal, hogy nem fordították szembe egymással a sátrak bejáratát, biztosították egymás számára a lehetőséget, hogy magánügyként kezeljék azt, amit annak vélnek. Ugyanakkor saját magukat is kényszerítettét rá, hogy minél kevésbé tárulkozzanak ki mások előtt.
Amikor az ember úgy éli az életét, hogy annak minden mozzanatát megosztja másokkal, teljesen átformálódnak a tapasztalatai.
Karinthy Frigyes, a saját betegségéről írt Utazás a koponyám körül c. művéhez írt előszóban erről a jelenségről így ír:
Kiderült – amit ilyen mértékben sohase gondoltam lehetségesnek -, hogy írónak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a minőség nemcsak jogcím, de keserves kényszer is, döntő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel már csak azért se, mert hiszen, tudvalevően, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de nem az író. A kényszer, hogy az emléket lerögzítsem, úgy jelentkezett, mint egy második betegség, amelynek kezelése nélkül az elsőből se tudok teljesen kigyógyulni.( …)
Öntudatlanul – most egész élesen érzem – mindig a vizsgától való drukk adta kezembe a tollat, mikor élményről számoltam be – sok örömömet rontotta el, de sok szenvedésemet enyhítette a lappangó figyelem, mely ott feszült bennem, arra erőszakolt, hogy ne csak átéljem, ami történik velem, de képet is készítsek róla, mások számára.
A huszonegyedik században, a megosztás és lájkolás világában, sokkal könnyebb az embernek riporterré válnia.
Jól fontoljuk meg, mely élményeket szeretnénk „átélni”, és melyekről szeretnénk „képet készíteni, mások számára.”
Lőwy Gábor