Valamikor, egy nemzetközi társaság, elindult, hogy a földet körülhajózza. Háborgó hullámok vetették a hajót ide és tova. A rengeteg hánykódást követően végre egy szigethez ért a hajó, ahol lehorgonyzott.
A sziget telve volt szép gyümölcsökkel és forrásokkal, az utasok neki is estek a finomságoknak. De, egyes utasok így gondolkodtak: Bárha csábítóak a gyümölcsök, de ha jön megint egy nagy vihar a hajó elúszik, és mi a szigeten ragadunk, így nem hagyták el a fedélzetet.
Mások, kimentek a szigetre megszedték magukat minden jóval és visszasiettek a hajó fedélzetére.
Voltak, olyanok is , akik a kelleténél többet időztek a szigeten, midőn visszaértek a hajóra már nem volt számukra ülőhely, csak szűk helyet találtak maguknak.
Akadtak, olyanok is akik annyira elvoltak foglalva az ízletes gyümölcsök élvezésével, hogy az indulási jelzőt sem vették észre és a szigeten ragadtak. Egy ideig még ettek-ittak, de jött a tél és az egész sziget kopár lett és így éhen haltak.
Ilyen a földi élet is, mely háborgó tengerhez hasonlít, benne a világ egy kis sziget.
Az igaz ember számítva, hogy az Ö- való minden pillanatban visszahívhatja őt és ítélőszéke elé idézheti, alig mer a föld gyümölcséből élvezni.
Mások élvezik ugyan a földi gyönyöröket, de aztán kapkodva sietnek megtérni.
Olyan emberek is vannak, akik több időt fordítanak a test ápolására, mint a lélek nemesítésére, élvezik a futólét örömét és csak életük vége felé térnek meg az Ö- valóhoz, ők nagyon nehezen nyernek alkalmas helyet a hajón a jövő életben.
Vannak, olyanok is, akik csak akkor hagyják abba az élvezeteket, mikor már egy lábbal a sírban vannak, őket alig veszi már föl a hajó, sokan elvesznek, tönkremennek a bűn ingoványába.
Végezetül az olyan emberek, kik a sír szélén sem térnek meg, konokul megmaradnak a bűnös útjukon, azok elvesztik a jövő élet boldogságát.
Szívleljük meg a fenti tanítást mert az Ö- való, Ő aki a megtért bűnöst újból felveszi atyai szeretetébe és engesztelődve szól: ›› Én megbocsátok‹‹!
Balog Dániel